2024. március 23., szombat

Szépírói kurzus 2024/tavasz/8 - Kovács Marianna verse

  A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Kovács Marianna azt a házi feladatot oldotta meg, hogy a Zsoltárok könyve ihletésére maga is zsoltárt írt. Az órán együtt értékeltük a munkáját, javaslatokat tettünk a versének átdolgozására. Igazi műhelymunka alakult ki, aki jelen volt az órán, tudja, milyen jó hangulatban javítgattuk az eredetileg is nagyon jó verset. Csak a jót lehet jobbá tenni, ez biztos. Nagyon gratulálok Mariannának ehhez a művéhez is.


Kovács Marianna

Miért, Uram?

 Könyörülj rajtam, Uram, mert szorongattatom;
 elsenyved a búbánat miatt szemem, lelkem, testem.
Zsoltárok könyve: 31:10

Mondd, Uram, hogy tehetted ezt?

Elvetted tőlem elsőszülöttemet.

Alig volt idősebb egyszülött fiadnál.

Fájdalmas halált adtál neki.

Elragadtad.

 

Nem így ismertelek, nem is ismertelek.

Hallottam, s elhittem, hogy igazságos a mi Urunk.

Az ég elsötétül fölöttem.

Ezt a csapást miért mérted rám,

Uram?

 

Úgy hanyatlom el, mint az árnyék.

Hozzád fordulok, Uram, segíts meg engem!

Fűves legelőkön nem nyugtatsz engem,

békességet nem találok erdőidben s olajfás

kertjeidben.

 

Budapest, 2024. 03. 22. 

 

 

2024. március 20., szerda

Szépírói kurzus 2024/tavasz/7 - Supala Ágnes elbeszélése

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Dráma-Próza kurzus hallgatója, Supala Ágnes  azt a házi feladatot választotta, hogy egy férfi szemszögéből írja meg a prosztata betegségből adódó kórházi kezelést. A feladata az írónak, hogy a számára legszokatlanabb szerepeket is meg kell tudnunk fogalmazni, írás közben lehetünk bűnözők, halálos betegek vagy éppen sikeres filmsztárok is. El kell tudnunk képzelni a szituációt. Supala Ágnes kiválóan teljesítette a feladatot. Gratulálok a munkájához.

Supala Ágnes:

Dülmirigy

 

– Állj meg! Állj már meg!

– Miért álljak meg? Itt sehol nem szabad megállni.

– Dehogynem. Menj le a leállósávra!

– Az tök balesetveszélyes, eszem ágában sincs. A közelben van egy benzinkút, parkolóval, oda biztonságosan bekanyarodhatok.

– Pisilnem kell!

– Már megint? Az előbb pisiltél.

– Akkor is kell.

– Mióta mondom, hogy menj el az urológushoz?

– Ha nem állsz le, bebrunyálok.

– Bírd ki, már csak egy kilométer van hátra.

– Már késő.

– Holnap első utad az orvoshoz vezessen!

– Oké, de mi lesz, ha kiderül, hogy valami komolyabb bajom van?

– Akkor meggyógyítanak. Nem elég komoly az, ha állandóan pisilned kell? Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez egyáltalán nem normális. Ki kell vizsgáltatnod magad!

– Reggel ott kezdek.

– Remélem.

*

Tegnap – a nyaralóból útközben hazafelé – megígértem a feleségemnek, hogy elmegyek az orvoshoz. Állandó vizelési ingerem van, nem tudom, hogy mi lehet az oka. Felfáztam? Vagy prosztata probléma? Ebben a korban már az is előfordulhat. Vagy valami fertőzést kaphattam és begyulladt a hólyagom? Vagy a vesémmel van baj? Az talán jobban fájna.

Ma reggel a háziorvosnál kezdtem. Megvizsgált, persze nem vitte túlzásba, majd írt egy beutalót az urológiára. Végül is rendes volt, mert ráírta, hogy sürgős, hátha hamarabb bejutok a szakrendelésre.

– Kicsit többet törődhetne az egészségével – oktatott ki búcsúzóul.

– Ötven fölött már illene szűrésekre járnia! Prosztataszűrésre mindenképpen. Megígértem neki, hogy a jövőben rendesen fogok járni mindenféle szűrésre.

Délután bejelentkeztem az urológiára. A recepción látták, hogy sürgős és rögtön felküldtek az első emeletre, éppen akkor kezdődött a rendelés. Tudtak fogadni.

Alig egy perce álltam a rendelő bejárata előtt, kilépett egy beteg. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor éles női hangot hallottam.

– Kovács Mihály, hozott magával vizeletet?

Óvatosan körülnéztem, láttam, hogy senki nem mozdul, így ezzel a névvel én lehetek az egyetlen várakozó.

– Sajnos nem – léptem oda a csukódó ajtóhoz.

– Akkor ebbe a pohárba pisiljen! – szólított fel, és kezembe nyomott egy számozott műanyag poharat. – A folyosó végén megtalálja a helyiséget. Aztán bejöhet, rögtön.

Elindultam a folyosón és egyre jobban kellett pisilnem. Beléptem a helyiségbe, elviselhetetlen húgyszag csapta meg az orromat. Ahogy belélegeztem az ammóniával telített levegőt, egycsapásra elmúlt a vizelési ingerem. Ott álltam, próbálkoztam, de nem jött ki egy csepp sem. Percekig nem történt semmi. Ekkor ráültem a vécére, hátha így sikerül. Semmi eredmény. Újabb hosszú percek teltek el. Újra pisilnem kellett, megpróbáltam a pohárba vizelni, de nem ment. Hiába erősödött az inger, nem sikerült kipréselni magamból semmit. Már szédültem. Az ajtón valaki dörömbölni kezdett.

– Kovács úr itt van? – kérdezte az ismerős női hang. – Kovács Mihály, maga van benn?

– Igen.

– Rosszul van?

Egyre gyorsabban forgott velem minden, aztán sötétség.

*

Kinyitom a szemem. Hol a francban vagyok? Egy ágyon fekszem, mindenfelé csövek lógnak a falakból. A mellettem lévő állványra egy fejjel lefelé lógó palackot akasztottak. Átlátszó folyadék csepeg belőle, lassan, egy hosszú, rugalmas csőbe vezetve, ami a kézfejemben végződik. Kórházban vagyok. A fehér lepedő alól egy másik cső lóg ki, nagy műanyag tasakban végződik, benne vöröses-sárga folyadék, belőlem folyik ki, a vizeletem.

Körülnézek. Három ágy van a kórteremben, kopott bútorzat, a sarokban egy ócska mosdókagyló, felette tükör, körülötte mállik a vakolat. Balról, az ablak felől, egy nálam jóval fiatalabbnak tűnő férfi fekszik, nekem háttal, talán alszik. Jobbról egy öregember. Ahogy észreveszi, hogy ébren vagyok, rögtön beszélgetni akar velem.

– Na, hogy vagy öcsém, felébredtél?

– Igen.

– Most ment el a család.

– Az enyém?

– Igen. Az asszony és két nagylány.

– Hol vagyok?

– A központiban. Mentő hozott be. Nem volt szerencséd, ez ma az ügyeletes kórház – vigyorog.

Belép egy nővér.

– Látom felébredt. Ne ficánkoljon, még nem folyt le az infúzió! Mindjárt kezdődik a vizit. Jön a főorvos úr, majd elmond magának mindent.

– Éhes vagyok.

– Már vége a vacsoraidőnek. Egyébként is jobb, ha most nem eszik. Még baja lehet.

– Mi bajom lehet? Legfeljebb jóllakom.

A nővér meg sem hallja amit mondok, összeszedi a lázmérőket, és kiviharzik.

A bal oldalon lévő ágyban fekvő fiatal férfi felém fordul.

– A felesége hozott magának cuccokat. Evőeszközt, vécé-papírt, mindent, ami kell. Berakta az éjjeli szekrénybe. Hozott kaját is, egy zöld dobozban. Kitette a hűtőbe, a folyosó végén találja.

Közben kiürül az infúziós üveg. Felülök az ágy szélén, megfeszül a műanyag cső, éles fájdalom nyilall a péniszembe. Óvatosan leemelem a vizelettel teli műanyag zsákot, a karomra akasztom, mint egy bevásárló szatyrot, és elindulok a folyosó felé. Fehér kórházi hálóingem szétnyílik a meztelen fenekemen. Senkit nem zavar. A folyosó végére érve kinyitom a hűtőszekrényt, és keresem a zöld dobozt.

– Maga mit csinál? – förmed rám a nővér. – Már tart a vizit – folytatja suttogva, és becsukja a hűtő ajtaját. – Azonnal menjen vissza!

Karomon a vöröses-sárgás folyadékkal teli nejlonzsákkal visszacsoszogok a kórterembe.

Alighogy lefekszem, beszól a főnővér.

– Kezdődik a vizit, minden beteg feküdjön az ágyába!

Ebben a pillanatban belép a főorvos, mögötte népes csapat. Alig férnek el a szobában. A főorvost követi az osztályos orvos, azután egy rezidens, majd egy medikus lép be, utána jön a főnővér, aztán az osztályos nővér, kezében egy aktacsomóval. A sor végén állónak nem látom a kitűzőjét, segédnővér lehet, neki is szorítanak helyet. Elhaladnak öreg ágyszomszédom mellett, ügyet sem vetnek rá, már régóta itt van.

A főorvos megáll az ágyam előtt.

– Kettes beteg – néz rám, majd az ágy végére akasztott táblára pillant. – Mihály. Hogy van? – kérdezi barátságosan, mintha régi ismerősök lennénk.

– Hát, köszönöm. Azt hiszem jól. Éhes vagyok.

– Kapott infúziót, már jobban van – teszi hozzá a főnővér. – Járkál is.

– Benignus prostata hyperplasia – veszi át a szót az osztályos orvos.

Semmit nem értek.

– Dülmirigy nagyobbodás – motyogja maga elé a medikus.

Az osztályos orvos felemeli a takarót, gyors mozdulattal felhajtja a kórházi hálóinget, és a nemi szervemet jobbra-balra forgatva magyaráz a jelenlévőknek. Nyomkodja a hasamat és a heréimet. A húgycsövembe vezetett csőből lassan csordogál a vizelet a műanyag tasakba.

Zavarban vagyok. Ilyen kényes helyzetben szokatlan a népes közönség. Nem tudom merre nézzek. Tekintetem megakad a rezidensen. Magas, szőke nő. Gyönyörű. Egy pillanatra rám néz, rezzenéstelen arccal, mintha valami tárgyat látna. Az orvos még mindig magyaráz, demonstrál. Felszisszenek a fájdalomtól. A főnővér csendre int.

– Holnap reggel hozzák az emeleti vizsgálóba, fájdalom esetén paracetamol, katéter marad reggelig, írják ki ultrahangra – adja ki az ukázt a főorvos. Az osztályos nővér bólogat és gyorsan jegyzetel. Tovább lépnek.

Éjszaka alig tudok aludni. Azt álmodom, hogy valaki odaoson az ágyam mellé, felemeli a takarót, megforgatja a péniszemet és kirángatja a műanyag csövet. Felhördülök.

Hajnalban bejön az éjszakás nővér. Odajön az ágyamhoz.

– Reggel főorvosi vizsgálatra megy. Ki kell vennem a katétert. Feküdjön hanyatt, húzza fel a lábait, próbáljon lazítani.

Egész testem görcsbe rándul. A nővér megfogja a hímvesszőmet, és határozott mozdulattal húzni kezdi a műanyag csövet.

– Ne! Ez fáj! – kiáltok fel. – Próbálja kíméletesebben!

– Kovács bácsi, lazítson! Engedje el magát, lélegezzen mélyeket! Már kinn is van. Látja? Csak ennyi volt az egész.

– Nekem többet nem tesznek be katétert.

– Pedig nem fogja megúszni.

– Inkább meghalok.

 A főorvosi vizsgálat után visszamegyek a szobába. A délelőttös nővér éppen az ágyneműt cseréli az ágyamon.

– Maga még itt van? – kérdezi, amikor belépek.

– Hogy-hogy? Hol kellene lennem?

– A listámon az van, hogy reggel hazament. Tegnap minden lelete rendben volt.

– Nekem erről nem szólt senki.

Gyorsan összepakolom a holmimat és elhagyom a kórtermet. A recepción elkérem a zárójelentést.

– Már azt hittük, hogy el sem akar menni – viccelődik az asszisztens. – Minden negatív.

Kimegyek az épületből, mély levegőt veszek, és hívok egy taxit.

 

2024. március 16., szombat

Szépírói kurzus 2024/tavasz/6 - Klein T. László elbeszélése

A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Klein T. László intézetis gyerekekről írt elbeszélést. Feldolgozta azt az eseménysort, annak bizonyos részét, amiről - sajnos - sokat hallottunk az elmúlt hetekben. Gratulálok a munkájához.

Klein T. László

UTAZOM BÉCSBE

Utazom Kornélhoz. Bécsben dekkol. Bécsbe kapott ösztöndíjat. Kornél az unokatestvérem. Vonattal megyek, szeretem a síneket. A sínek nem engednek letérni, eltévedni. A bécsi gyors lassít. Milyen gyors az, ami lassít?

Bicske. A vonat megáll. Látom az állomást. A fák állnak. A fáknak nem az a dolga, hogy szaladjanak a vonat mellett, ahogyan mi, Kornéllal és a haverjával? Az ő haverja feküdt a síneken. Mármint az uncsitesóm haverjának a haverja. Látom a fát. Azt, ahonnan lestük a rendőröket. Szavak, amik az agyamba égtek: önkezűség, egyértelmű. Egyértelmű, a fa megvastagodott. Tizenhét új évgyűrű.

A Corvin expressz újra száguld. Honnan jövök? Budapest, Bicske, gyermekotthon.

Kornél Bécsben dekkol. Ő a rokonom. Az egyetlen.

Az egész gyermekotthon ott volt a temetésén. Az apja sírt a ravatalnál. Elvették tőle a fiát, mert piás volt. Mindig. Nem tudta, hogy a diri a fiával is csinálta, azt. Ez tett be a srácnak. Az uncsitesóm haverja haverjának. Azt mondta, egy apa nem csinál ilyet. A diri a gyámja volt, ahogy az enyém is, ahogy az összes gyereké az otthonban. Azt mondta, egy apa megtanít cipőt fűzni, nyakkendőt kötni, de kiverni nem. Az nem apaszerű. Ezt mondta, aztán kilógott az intézetből cigiért.

Az ágyam az ablaknál volt, Kornélé a sarokban. Kornél sokat olvasott. Olyanok vagyunk, mint Castor és Pollux, mondta. Ikertestvérek. Az nem számít, hogy ő idősebb. Összetartottunk. Amikor megtörtént velem is, az, nem mondtam el Kornélnak.

Én keveset olvastam. A könyvekben, ha egy kölyök nem írt házi feladatot, jó kifogás volt a család: beteg a nagymamám, a kutyám megette a táskámat, az anyám alkoholista és szétverte a lakást, így eltűnt a füzetem, vagy az apám veri az anyámat, ezért nem tudtam fogalmazni. Szóval, ilyet, én, nem mondhattam, pedig szerettem volna.

Aztán jött az a fiú. Már nem volt intézetis. Bőven nagykorú volt. Azt mondta, ott volt az ágya, ahol az enyém. Az ablaknál. És vele is megtörtént, az. És látott a temetésen. Az uncsitesóm haverja haverjának a temetésén. Ismerte a halott fiút. Miatta halt meg, azt mondta. Miatta, mert ő korábban nem szólt. De most igen, most feljelentette a dirit a rendőrségen. Ő megteheti, azt mondta, mert ő már nagykorú. Tudja, hogy velem is megtörtént. A halott fiú megírta neki. Azt mondta, menjek el a gyermekvédelmi gyámomhoz, és mondjam el, hogy a diri velem is megtette. Azt mondta, ha nem teszem meg, miattam is meghalhat egy fiú. És meghívott egy sörre. Piszkosul keserű volt.

Megtettem, amit a fiú kért. Miattam aztán ne haljon meg senki. Persze nem nagyon értettem, hogy van ez a meghalásdi? Választhatok? Bármelyik fiú lehet? Lett volna ötletem.

Megtettem és megbüntettek. Elvittek egy másik intézetbe. Egyértelműen az érdekedben, mondták. Rosszat tettem? Szigorúan az érdekedben. Miért nem találkozhattam Kornéllal?

Utazom Kornélhoz. Kornél vár. Tizenöt éve. Nem Bécsben, néha máshol is. De most Bécsben. Miattam vár. Én nem akartam látni. Azóta. Azóta, hogy azt mondta: Dezső, írd alá! Ne szarakodj, tesó, írd alá!

Ez másnap volt. Kornél eljött értem. Abba a másik intézetbe. Béla bá’ adott neki pénzt az útra. Kornél megmondta neki, hogy eljön értem. Béla bá’ volt a diri helyettese. Suty! Kornél egyszerűen meglógatott a másik intézetből. Futottunk az állomásra, fel a vonatra, irány Bicske. Kornél már tudta, hogy feldobtam a dirit. Béla bá’ elmondta neki. Azt is, hogy azért vittek el, mert feldobtam. Kornél elmagyarázta, ha nem a diri vagy Béla bá’ a gyámom, nem maradhatok vele. A diri üzent Kornéllal, ha nem vonom vissza, amit róla mondtam, újra elvisznek. Kornéllal a vonaton megbeszéltük, összetartunk. Aztán kiderült, hogy mégse.

Béla bá’ várt minket az állomáson. Annál a fánál, ahonnan a halott fiút lestük.

Aztán felmentünk Béla bá’ irodájába. Cigivel kínált minket. Szeretném, ha ő lenne a gyámom? Ezt kérdezte Béla bá’, azt mondta, másképp nem maradhatok. Kornél rágyújtott és bólintott. Aláírtam a gyámváltoztatási kérelmet. Nem bontottunk pezsgőt vagy ilyesmi. Új gyámom lett, ennyi. Semmi torta, semmi gyertya. Egyetlen firkantással lecseréltem a fél családom. Aztán megmutatta Béla bá’, mit kell írnom. Hogy maradhassak. Azt mondta, még megvan az ágyam az ablaknál. Csak aláírom és újra itthon vagyok. Elolvastam. Piszkosul keserű lett minden. Eszembe jutott a sör, a halott fiú, és az, aki majd miattam hal meg. Feldöntöttem az asztalát. Lezuhant az asztali lámpa, a kávésbögre, szétesett a gyámügyi aktám. Ráugrottam a papírkötegre, tapostam és tapostam. Maga nem volt ott! Maga nem látta a fiút a síneken! Magának nem volt joga úgy nézni a halott fiú koporsóját a temetésen! Maga nem volt a családja! Ordítottam. Én nem ölöm meg a családomat! Nyugi, mondta Kornél, a számba dugta a cigijét. Dezső, írd alá! Ne szarakodj, tesó, írd alá! Többé nem voltunk Castor és Pollux.

Utoljára a bíróságon találkoztam Kornéllal. A diri és Béla bá’ a vádlottak padján ültek. Mellettük rendőrök. Ott láttam újra Kornélt, álltunk a bíró előtt. Ez volt, amit aláírtál? Igen. Fenyegetett a másodrendű vádlott? Béla bá’ nem fenyegetett, mondtam a bírónak, de tudtam, ha nem írom alá, újra elvisznek. Honnan tudtad? Kornél mondta, neki meg a diri. Ennyit mondtam a bírónak. Azóta nem láttam Kornélt.

A vonat lassít, majd megáll. Wien Hauptbahnhof. Látom Kornélt. Egy oszlop mögött áll. Úgy les, mint ott, a sínek mellett, a fa mögött. Úgy, ahogyan csak egy volt intézetis tud lesni.

 

(Budafok, 2024. február 8. – március 1.)

 

2024. március 10., vasárnap

Szépírói kurzus 2024/tavasz/5 - Ferenczi Ákos bűnügyi története

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Ferenczi Ákos krimit írt, méghozzá megadott témára. A közelmúlt eseménye volt, hogy egy belvárosi szórakozóhelyen egy házaspár női tagja megölte a férjét. Ákos ezt az eseményt dolgozta fel, zseniálisan. Örömmel közlöm a munkáját.

Ferenczi Ákos

Füstbe ment terv, avagy ember tervez, ...

 

Úton vagyunk. Mindketten. Engem rendőrök visznek, bilincsben. Géza hullaszállítóban, fekete zsákban. Ez a marha, mindent elrontott. A tökéletes tervemet is.

Húsz évig éltük a boldog házasok nyugalmas életét. Rendszeresen jártunk színházba, étterembe, beutaztuk a fél világot. Aztán egy nem is olyan szép nap, Gézát elütötte az ötven. Szó szerint. Az öregedés szelleme megrémítette, kitört az a bizonyos pánik, az a kapuzárás előtti. Bizonyítani akart, magának, meg fene se tudja még kinek – nekem biztos nem, én már egyre kevésbé érdekeltem. Bezzeg a tíz-húsz évvel fiatalabb nőcskék, azok igen. Menő vállalkozó, rengeteg pénzzel, böszme nagy, márkás autóval, csak úgy ragadtak rá azok a hülye kis kurvák. És ő falta őket.

Türelmes voltam. Hallottam hasonló esetről, nem is egyről. Reméltem, csak egy-két évig tart a tombolás, aztán lenyugszik, visszatér a kandalló mellé. Nem így lett. Elfogyott a türelmem. Kértem, hogy váljunk el, de Géza nem ment bele. Nem akarta megosztani a pénzét a mocsok.

Azt hiszem akkor döntöttem, amikor a születésnapomat is valami lotyóval töltötte a Dunakanyarban, abban az ötcsillagos szállodában. Elfutott a méreg. Méreg! Ez az! Elteszem láb alól ezt a vén Don Juant!  Pár nap alatt kidolgoztam egy tervet, a tökéletes gyilkosság tervét. Gézát holtan találják egy hegyvidéki nyaralóban, meztelenül, az ágy mellett elhagyott női fehérnemű, kis méret. Egyértelmű történet: nagyot akar a szarka, aztán a szíve nem bírja, a lány ijedtében meglép a pasi kocsijával, amit valahol a külvárosban, az egyik metróállomásnál hagy. A rendőrök értesítik az özvegyet, aki sír egy sort, hogy a megcsalás miatti düh, vagy férje elvesztése miatt, senki se tudja. Nincs ebben semmi különös. Hétköznapi sztori. Lassan haladtam az előkészületekkel, csöndesen, feltűnés nélkül.

 Első lépés – Kommunikáció

Az internetes ténykedéshez venni a plázában egy használt okostelefont valami arab kereskedőtől, majd a hipermarketben feltöltőkártyát hozzá. Biztos, ami biztos, maszkban vásárolni, hogy ne lássa senki az arcomat. A Covid óta nincs ebben semmi feltűnő. Ha megvan, nyitni egy e-mail fiókot.

 A feltöltőkártyát Géza adataival, az e-mail fiókot álnévvel regisztráltam.

 Második lépés – Helyszín

Keresni egy kiadó magányos, hegyi házat. Manapság sok ilyen hely van. Kézenfekvő megoldás – pénzt előre kell utalni, kulcs az ajtó melletti kis széfben, nem kell a tulajjal találkozni.  Kiválasztani egy nem túl távoli időpontot. Három nap, két éjszaka.

 Befoglaltam – Géza nevében. A szállás költségét postai úton küldtem, a bankos utalást könnyen észrevehette volna.

 Harmadik lépés - Kutatás

Az internet sötét bugyraiban megkeresni a megfelelő receptet és elkészíteni az oldatot

 Egy fórumon találtam. Ott volt a recept. Most se hiszem el, hogy ilyen könnyen hozzáférhető bárki számára, de nekem kapóra jött. Csak pár csepp, az áldozat szívrohamot kap. A szer kevesebb mint huszonnégy óra alatt felszívódik, nyom nélkül. Ha érkezéskor megkapja, mire a tulajék megjelennek takarítani, már teljesen tiszta a szervezete. A hozzávalók sima drogériában is elérhetőek.

 Negyedik lépés – Elterelés

Keresni a neten egy nőt – olyat, mint amilyenre manapság Géza hajt –, aki használt fehérneműit árulja. Rendelni tőle egy bugyit. Legyen S-es méret – az enyém L-es.

 Meglepett, de vagy tucatnyi ilyet találtam. Kiválasztottam egyet. Csomagautomatához kértem az „árút”, teljesen anonim módon. Nem volt benne semmi szokatlan, ahogy a rendelés visszaigazolásánál írta, mások is így szokták. Légmentesen lezárt nejlonban érkezett, mellette fénykép a nő nemi szervéről és igazolás, mely szerint egész nap rajta volt a bugyi, és a vákuum csomagolás garantáltan megőrzi teste „illatát”. Hogy emberek mikre nem gerjednek ...

 Ötödik lépés - Meggyőzés

Találkozni Gézával aznap, amikorra a szállást foglaltam, rábeszélni, jöjjön el velem, hogy „megmenthessük a házasságunkat”.

 Délután háromkor találkoztunk a belvárosi kávézóban. A szerepemet betanultam, készen álltam a nagy előadásra, aminek végén elindulunk a kis hegyi menedékbe. Kihozták a kávét, én mondtam a szövegemet, Géza meg ..., Géza meg valami kis kurvával csetelt. Én szövegeltem, hogy így a szerelemünk, meg a házasságunk, meg úgy a gyerekek, soroltam a jobbnál jobb érveket, hogy miért kell megjavítanunk azt, ami elromlott, ez a bunkó meg oda se figyelt rám. Az a lotyó jobban érdekelte! Csak nyomogatta a telefonját sanda vigyorral arcán. Elöntött a méreg, nem voltam többé ura magamnak. Felkaptam egy kést az asztalról. A nyakát érte a vágás. Vér folyt mindenfelé. Az emberek sikítoztak, én csak álltam, talán még mosolyogtam is. Nem futottam el, csak vártam. A rendőrök és a mentősök nagyjából egyszerre érkeztek. Utóbbiak fölöslegesen.

A bilincs kattanása visszahozott a valóságba. Zokogni kezdtem. A rendőrök azt hitték, ezek a bűnbánat könnyei, azt mutatják, erős felindultságból gyilkoltam. Ez még jól fog jönni a tárgyaláson.

Úton vagyunk. Mindketten. Engem rendőrök visznek, bilincsben. Géza hullaszállítóban, fekete zsákban. Ez a marha, mindent elrontott. A tökéletes tervemet is.